Budapest, Tahi utca 40.
Z. néni, akit anyám mindig úgy aposztrofált nekem, hogy ő a mostohaanyád. Amikor lefőtt a kávé a harminckettő négyzetméteres házmesteri lakás parányi ablakú kis konyhájában, anyám kiadta a parancsot: Telefonálj a mostohaanyádnak! Ekkor kimentem a szeméttárolóba és valamilyen eszközzel jó erősen megütögettem a fűtéscsövet, ami Z-ék első emeleti konyhájában természetesen kiválóan hallatszott. Néhány pillanat múlva megjelent Z néni, aki egyébként Irénke volt, és kezdődhetett a kávézás.
Szokás volt pl. palacsintasütéskor komatálat vinni. Szerettem a mákosgubát és ez irányú vonzalmamat többször, fennhangon – hogy mind a harminchat lakó értesülhessen róla – kifejtettem a lépcsőházban és a liftkulcs kiadásakor, ha sok kiflit láttam a cekkerben.
Egyik nap szólt a mostohaanyám – Gyere, Bütyök csináltam mákosgubát. Föl is mentem és nagy örömömre a két házi fiú, Imike és Gabi nem voltak otthon, így joggal reménykedhettem egy jó nagy adagban. Z-éknél a kis sámlin ültem és a hokedli volt az étkezőasztalom. Ekkor tört ki a parasztgyalázat, mert a kifliken sokkal kevesebb mák volt, mint általában szokott lenni. Irénke néni égre-földre esküdözött, hogy húsz deka mákja volt, hónap vége van és Z bácsi inkább a borozóba hordja a pénzt. Micsoda impertinencia ez egy házmestergyerekkel szemben. Na, jó, a békesség kedvéért megettem, ha már ott vagyok, de a végén kijelentettem, hogy: Ezen csak fogócskáztak a mákszemek!
Úgy huszonöt év múlva a már elvált Z néni nyugdíjba ment és ahogy ígérte, ezt pezsgővel ünnepeltük meg a nyáron. Karácsony előtt láttam őt utoljára, fölmentem hozzá. Feküdt az ágyban lefogyva, megtörve, de amint meglátott szép-szomorú arcán a jól ismert mosoly futott át. Egy hónap múlva temettük, annyi síró felnőtt embert azóta sem láttam. 1989 januárjában eldöntöttem, soha többé mákos gubát. Anyám tíz év múlva követte őt. Ilyen az ha valakinek két anyája van ...